Take Shelter (2011)

A 78-as születésű és meglehetősen fiatal Jeff Nichols egy igazán remek filmmel örvendeztette meg a mozirajongókat tavaly, mikor is egy olyan kétórás mozit varázsolt elénk, melyet számtalan ismert, már régóta a szakmájában tevékenykedő rendező szeretne munkássága során – legalább egy alkalommal – a magáénak tudni.

Nichols egyik kedvenc témámat tette meg a film, és lényegében a főszereplő központi mozgatórugójává, ez pedig nem más, mint egy igazi, amerikai kertvárosi vihar. Azonban ez esetben nem holmi kommersz tálalásban előadott, hétvégi mozizásra kiválóan alkalmas családi katasztrófafilmet kell elképzelni...

A filmet Nichols meglepően magabiztosan vezényli le, talán ettől is lesz összességében olyan kimagasló a végeredmény. Beszélhetünk itt a visszafogott rendezésről, a remek zenei aláfestésről, a két főszereplő (a már többször is bizonyított Michael Shannon mellett a gyönyörű Jessica Chastain) számtalan díjat besöpört zseniális alakításairól, az atmoszféráról, valamint a végig jelenlévő idegtépő feszültségről, a lényegen ezen dolgok mit sem változtatnak. Ez egy igazi, vérbeli szerzői munka, mely nem hódol be igazán senkinek vagy semminek, így nem is él a már-már megszokottnak mondható, sablonos megoldásokkal, csupán él a felkínálkozó lehetőségekkel.

A Take Shelter nem egy egyszerű, hétköznapi, amerikai családi dráma, hanem a főszereplőt, Curtis-t gyötrő profétikus álmok, és azon hatások következményiből adódó konfliktusok és belső vívódások tökéletes lenyomata, mellyel így vagy úgy azért mindannyian szembesülünk az életünk során. Nichols remek érzékkel játszik (ápolja és rombolja) a két főszereplő viszonyát, miközben egyik szerep sem megy a másik kárára, az egyensúly itt is tökéletesen el van találva.

A Take Shelter ahol kell gondolkodásra késztet, ahol kell megijeszt, de egy biztos, értő és gondos kezekkel felépített film, mely már rögtön az első percek képeivel és hangulatával magával ragadja a nézőit.

Ha dollármilliókkal sajnos nem is, de azért kritikai elismerésekben meglehetősen szépen teljesítő film megfelelő alapot nyújthat a továbbiakban az írói és rendezői feladatokért felelő úriembernek, aki még idén, 2012-ben jelentkezik egy újabb filmmel, a Mud-dal, mely reméljük újfent egy magával ragadó, igazán lebilincselő alkotás lesz, melynek záró képsorai után ismét csak a képernyőre bámulva, meredten ülünk, miközben próbáljuk feldolgozni azt a nagyszerű, lélektanilag meglehetősen súlyos élményt, melyet mindenkinek át kellene élnie, meg kellene tapasztalnia, aki egy kicsit is szereti a mozik és filmek világát. Erre szerencsére meglehetősen sok esélyünk van, látva az ismét parádés szereposztást és a meglehetősen sikeres kritikusi, újságírói fogadtatást a 65. cannes-i filmfesztiválon. Csak így tovább!